4. Fejezet

Sziasztok! :)
Nagyon szépen köszönöm a kommenteket!! :) Valamint nagyon-nagyon örülök a három rendszeres olvasómnak: Abbey-nek, Love Day-nek és Kicsi Boo-nak! :) ♥ Imádlak titeket, nagyon köszönöm!! :)
Az összes kommentelőmnek és chatben írómnak is nagyon szépen köszönöm, drágák vagytok!!! :) ♥

Puszi:

Lovelife ♥

- Hogy képzelted....?! - sziszegte a férfi Tyra arcába. Keményen megrángatta a lányt, majd egy nagy taszítással a földre küldte. Tyra vad gyűlöletet érzett nemzője iránt, és felpattanva nekirontott. Ám ekkor ismét megérezte a mentális béklyó szorítását, és szinte megbénulva állt.
- Ha még egyszer ezt teszed, garantálom, hogy meg fogod bánni! - a vámpír a lány arcába hajolt. Vörös szemei kegyetlenül meredtek a dühös szempárba.
Tyra összeszorított foggal küzdött a gyűlölete ellen.
- Megértetted, nyomorult?! - a férfit különös jó érzéssel töltötte el ez a megszólítás. Szinte kéjes örömmel hívta így a vámpírlányt.
- Miért kellett idehoznod?! - a lány nehezen kerekedett felül indulatain, még mindig remegett visszafojtott dühe miatt.
- Hogy miért? Hogy tanulj! - a férfi kissé zavarodottan nézett rá. A távolba meredt, tekintete elkalandozott. Bizonyára régi emlékek jártak az eszében. A lány, kihasználva gyengeségét, hirtelen megkérdezte:
- Miért nem láthatom a családomat?
A vámpír feleszmélt az ábrándozásból, és a lány szemébe nézett. Hirtelen mintha szánalom villant volna tekintetében, de azt rögtön felváltotta a közömbösség.
- A családod? Nincs neked olyanod!
- De van. - a lány nyugalmat erőltetve magára állta a vámpír tekintetét. Válaszokat akart, annyi mindent nem tudott még, és tudta, csak egy módon kaphatja meg őket: nyugodt kérdésekkel.
- Csak egy apád van.
- Honnan tudod?
- Már figyeltelek egy ideje, mielőtt átváltoztattalak volna.
- Miért változtattál át?
- Különös erőt éreztem benned.
- Különös erőt...? - a lány felvont szemöldökkel, kérdőn nézett a férfira.
- Igen. - egy kurta bólintással jelezte, hogy nem akar többet beszélni róla.
- És... - kezdte a lány, de a férfi félbeszakította:
- Elég a kérdésekből. Nincs időm veled csevegni. Csupán egy dolog miatt jöttem ide, azt pedig már megbeszéltük. Utoljára kérdezem tehát: megértetted?!
- Meg. - a lány összepréselt szájjal, kelletlenül mondta ki.
- Helyes. Nem lógsz órákról. Nem kérdezel felesleges dolgokat senkitől. És főleg, - nézett a lányra jelentőségteljesen, - nem ismerkedsz vérfarkasokkal.
- De Eric... - a lány védeni próbálta barátját, de a vámpír lehurrogta:
- Nem, ő sem kivétel! - azzal megfordult, és elment. Fekete köpenye lobogott utána, ahogy eltűnt a ködben.
Tyra hosszasan nézett utána, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy a férfi már nem jön vissza, berohant az erdőbe.
Vért ugyan az iskolában is kapott, de az jobbára elraktározott, régebbi vér volt.
Ő friss vérre vágyott. Magából a zsákmányból akarta kiszívni a vörös folyadékot.
Futott.
Korlátlanul futott, erős, izmos lábával el-el rugaszkodott a földtől. Jó érzés volt szabadon mozogni, távol a tanároktól, a szabályoktól, a többi vámpírtól...
Hirtelen patakopogásra lett figyelmes.
Gyors mozdulattal egy bokor mögé kuporodott, és síri csendben figyelt.
Pár perc múlva egy hatalmas szarvas lépkedett ki a fák közül. Büszkén tartotta agancsos fejét, de a szeme riadtan járt fel-alá. Érezte a vámpír jelenlétét.
Idegesen kapkodta fejét, de nem látta a ragadozót. Lassan lehajolt, és beleharapott a az ősz utolsó füvébe.
Fülét folyamatosan mozgatva evett, egy percre sem lankadt ébersége.
Felegyenesedve körülnézett, majd ismét lehajolt.
A lány összehúzta magát, mint egy támadásra kész oroszlán, és ugrott. Egyenes a szarvas ütőerének csapódott, majd erősen körülfonta karjaival az állat nyakát.
A rémült szarvas fejét hátravetve, toporzékolva próbálta lerázni magáról támadóját, de nem járt sikerrel. A lány beleharapott ütőerébe, és mohón ivott. A szarvas szemében fájdalom tükröződött, de a lányt hidegen hagyta.
Vámpír volt. És szomjas.
Mohón nyelte a vért, érezte, ahogy testét megtölti az erő.
Hirtelen mindenre képesnek érezte magát.
A szarvas lehanyatlott a földre. Már csak pár erőtlen rúgással tiltakozott, majd végleg megadta magát a halálnak.
A lány kiszívta az utolsó csepp vért is.
Jóleső morgással felállt, és lenyalta ajkait. Erősnek és hatalmasnak érezte magát.
A folyamatos szomjúsága csökkent, de nem múlt el nyomtalanul. Tudta, hogyha ismét vért érezne, innia kellene.
De nem érzett vért.
Csupán elégedett volt, és erős.
Körülnézett.
Az erdő csöndje megnyugtatóan lengte körül. Madarak csicseregtek, és a hangyák már meg is indultak a szarvastetem feldolgozására. Pár kisebb ragadozó is fente rá a fogát, és a lány nem akarta őket éhen hagyni.
Lassan elindult, az avar szelíden ropogott a lába alatt, ahogy elnyelte a köd.

- Tyra! - a lány összerándult a neve hallatán. A vámpírok közül senki nem szólította a nevén. Senkit sem érdekelt, mi a neve.
- Apa? - a lány rémülten meredt az apjára. A férfi bizonytalan léptekkel, ködös tekintettel indult felé. Kezében egy nagy üveg pálinkát szorongatott, mintha az élete függne tőle. Hunyorogva, gyanakodva vizsgálgatta a lányát.
Az erdő szélén voltak. A vámpíriskola jó messze volt az erdőtől, különben Tyra apja már nem lett volna életben.
Erős alkoholszag csapta meg a vámpírt, ahogy apjához lépett egy bizonytalan lépéssel. De ennél is erősebb volt a vér szaga.
A lány undorodva fordult el tőle.
Próbálta leküzdeni a vérszomját, de hiába: a szarvasból nyert ereje mintha semmivé foszlott volna az embervér ínycsiklandó illata nyomán.
- Apa, menj innen... - kérte, miközben kézzel-lábbal igyekezett távol tartani magát tőle.
- Kislányom, ezt... nem hagyom annyiban. - az apja akadozva, furcsán beszélt, bizonyára az alkohol hatása alatt volt még mindig, de már kijózanodó állapotban.
- Magyarázd meg, hol voltál... - a keze reszketett. A szemei már csak a távolba tudtak meredni. Valószínűleg az ital és a hideg miatt már a halál szélén állt. Tyrának képtelen ötlete támadt.
- Apa... gyere közelebb... - súgta bizonytalanul, majd rögtön vissza is hőkölt saját kegyetlenségétől. Neki talán sok öröme telt eddig a vámpír-létben?! Képes lenne az apját állítólagos "kegyelemből" átváltoztatni, csak mert nem bír uralkodni várszomján?
Hirtelen megundorodott magától.
Földbe gyökerezett lábakkal állt, miközben az apja ügyetlenül botladozott felé.
- Ne gyere közelebb! - sziszegte gyűlölettel. Nem is az apjára, inkább saját magára volt mérhetetlen dühös.
- Kislányom, én vagyok a... az... apád... - az öreg nyelve már alig forgott. Az üveget még mindig kétségbeesetten szorítva lerogyott az avarba, és lassan gyengülő testtel lehanyatlott.
- Tyra... - a lánya neve volt az utolsó, ami elhagyta a száját.
Egy pillanat műve volt csupán az egész.
Tyra ugrott.
Harapott.
Folyt a vér. A tulajdon apja vére.
És alig szívott párat, az öregnek már vége volt. Még csak a mondatát sem tudta befejezni.
Meglakolsz, - gondolta Tyra, miközben élvezettel ivott, - meglakolsz mindenért, amit tettél velem. A hideg. A verések. A korgó gyomorral, vacogó fogakkal eltöltött éjszakák a kemény, rideg vaságyon. Soha egy kedves szó. Soha egy ölelés. A fájdalom. A félelem.
Ivott. Minden dühét beleadva szívta annak az embernek a vérét, akinek a létezését köszönhette. Az emberi létezését.
A saját apja.
Az utolsó csepp vért is kiszívta, majd felállt.
A felismerés elemi erővel tört rá: az apja! Eddig is tudta, de a szó csak most nyert értelmet. A tulajdon apját ölte meg!
Erre nincs bocsánat.
Soha nem fog kiderülni, soha senki nem fogja börtönbe vetni, mert nem fogják tudni, de ő mindig tudni fogja, és mindig kínzó bűntudata lesz a cselekedete miatt.
Nem számít, mit tett vele, az apja volt. Nem volt joga megölnie.
Az érzések tomboló viharként kavarogtak benne.
Szeretet. Gyűlölet.
Végül undorodva köpte ki apja utolsó csepp vérét a szájából.

- Eric... - Tyra hangja erőtlenül hangzott fel a nagy, félhomályos könyvtárszobában. Eric egyedül üldögélt egy asztalnál, és éppen elmélyülten olvasott, amikor a vámpírlány betoppant.
Érkezésére azonnal felkapta a fejét, majd viccesen megjegyezte:
- Frissen facsart vért ittál? Elviselhetetlen szaga van. - mosolygott, de a mosoly rögvest lehervadt az arcáról, amikor Tyra fájdalomtól túlcsorduló tekintetébe nézett.
- Mi... mi történt? - kérdezte, és egy ugrással mellette termett. - Ki bántott?
- Egy szörnyeteg vagyok, Eric! Egy szörnyeteg... - mondta, és a fiú vállába temette fejét.
- Ugyan, hiszen a vámpírok vért isznak...
- De nem a saját apjukét! - a kiáltása visszhangzott a teremben, fagyott csendet hagyva maga mögött.
- A saját...
- Apámat. - fejezte be a mondatot Tyra. - Gyűlöltem. Ő is gyűlölt. Éheztetett. Vert. Kínzott. Ott volt az erdőben. A vére szaga... a gyűlölet... nem tudtam magamon uralkodni. - nem sírt. Fájdalommal vegyes elégedettség ült ki az arcára, amit a vérfarkas megdöbbenve figyelt.
- Nem is... nem is fáj?!
- De. - kurtán bólintott. - De megérdemelte.
- Én most... elmegyek, ha nem bánod. - Eric eltolta magától Tyrát, és kiviharzott a könyvtárból. Becsapta maga mögött az ajtót. A csattanás még sokáig visszhangzott a könyvtár kupolás terében.
A lány ott állt.
Órákig nem mozdult.
Aztán leült a földre, és a semmibe meredve gondolkozott.
Sokáig.